Queyd Inaest Nialdsul

Jelszó:jelszó törölve//Anekron//

Név: Queyd Inaest Nialdsul
Kor: 7 centenárium 7 minut
Nem: nő
Faj: Árnyelf
Kaszt: Fejvadász

Hátterek:
• Mentál sík érzékenység

Megjelenés:
Ugyan csúnyának éppenséggel nem nevezhető, az arcának bal oldalát, pontosabban a szeme körüli részt csúfító heg (minden bizonnyal egy kínzás eredménye) s mellé tárgyilagos, apatikus attitűdje ijesztően hat az ellenkező nem képviselőire. Hegyes állkapcsa szigorúan a magasban, sötétszürke, már-már obszidián színű bőrét itt-ott tetoválások s hegek lepik el. Homloka közepén is található egy tetoválás egy misztikus szimbólummal, azonban ezt arcába húzott csuklyája többnyire eltakarja. Hosszú, selymes tapintású, ezüstös-fehér tincseit néha lazán összefogja, többnyire azonban inkább kiengedve hordja. Ugyan első látásra az átlagos magasságú árnyelf törékenynek látszik, mozgásából egyértelművé válik, hogy egy igazi profival van dolgunk. Kiállásából a szigor s a magabiztosság sugárzik.

Jellemrajz:
Nem feltétlenül megnevezhető, miért, de az ember nem szívesen tölt el sok időt egy helyiségben vele. Van valamiféle nyugtalanító kisugárzása, amire csak rátetőz az, ahogyan érezteti mindennel és mindenkivel, mennyire nem kívánt társaság számára.
Többnyire higgadt, s gyors döntéseket hoz, s intuíció által képes megérteni, hogy gondolkozik a „prédája” - ugyanakkor érzelmi analfabétának született. Maga sem érti, vajon fajából, így természetéből, vagy neveltetéséből, így szokásaiból adódott, miszerint egyszerűen képtelen érezni – legalábbis nagyon korlátozottan. Képtelen kezelni az emberi problémákat, s inkább a már „jól bevált” ignorálás módszerét választja. Arroganciája miatt nehéz is közel kerülni hozzá – azonban minden benne dúló sznobsága és túlzott büszkesége ellenére nem lehetetlen. Még ha Queyd számára a barát fogalma inkább egyenlő a „nem ellenség” valamint a „szövetséges” fogalmakkal is.
Ugyanakkor van egy mohó, mindent magának akaró oldala is… Szereti a hatalmat. Szereti érezni, hogy irányíthat. Szereti a kincseket, a vagyont, a méregdrága ékszereket és a luxust. Birtokolni, magáénak tudni, csak úgy, minden különösebb ok nélkül. Csupán a tudatért, miszerint hatalma s tulajdona van.

Előtörténet:

Szertelen keverhetem sercegve felesleg betveket; szervek tépésének művészetéhez nem kell irányadó. Ehelyett kódexet öntök öletlen öledbe, özönjenek önző, önzetlen kérdések. Nevem mégis tisztázatlan, homályban holtnak vélhető. Abba beburkolózó köpönyeg, s sikló. Sikló? Mit nekem sikló? Emblémámat nem szennyezheti, méltatlan, agyonhasznált, túlértékelt csúszómászó mocsári, erőtlen, mocskos megfelelője. Nem vagyok álnok, mint a kígyó… Tiszta üzleteket köttetek. Ereklyékért, kincsekért, javakért – ajánlok fel vért, fejeket. Fejek, melyekhez valaha nevek köttettek. Mára már csak bizonyítéka, bizonyosan érdemlem meg édesem, kincsem. Mohón beletúrva aranyba, magamba olvasztva azt, fetrengve, nedvektől kéjelegve… Nem kurtizánlét jutott nekem, nem lábaim tárom szét számomra elégedettséget eredményező, s tökéletes kielégülést nyújtó javakért. Bíboros nedű rászáradva körmeim alá szennyezve be küzdelmek, kihívások s akadályok során besérült testem, s szedhetem le róla, hisz köteles vagyok tökéletesen tiszta s perfekt munkát végezni.
Szerfelett szertelen, szeretetlen s szesztelen, szolgátlan, szolgálatlan meglét, hierarchiába ötvözött, káosztalan káosz, kapkodjak felfelé ranglétrán. Előkelő családból ugyan nem származom, ám akarva-akaratlan akadtak akadályos, alaktalan, megfoghatatlan, megnevezhetetlen kihívásokkal telve-telített lehetőségekkel. Kiaknázásra vártak, számomra meg adódott minden, hasznos tagjává váljak társadalomnak, melyben fel kellett nőnöm. Gyerekkorom nem plasztik babák nyüstölésével telt, ehelyett akadtak éles fegyverek, melyekkel táncot jártam, vagdaltam s fátylas gyászdal, énem látszólag szárnyal. Mindez csupán látszat, áldatva hántattam, társakat vagdaltam, mindez mára múltat árnyal. Múlt, múlt, jelentéktelen, tán sosem volt emlékek… Elfeledtem mára, mit jelent érezni, lerántattam emberségem, még ha sosem voltam ember. Lettem volna halandó? Feám nem térne vissza holtom után, hogy új életre keljek, s nem kéne egy azon társat keresnem. Oly mindegy, jelentőséggel nem bíró, hisz voltaképpen csak lelkem legmélyebb, láncokra vert, föld alá rejtett, tudatom által többször megrugdalt, szétszabdalt, kifeszített részem érdekli csupán. Számomra maradtak a kincsek s a mohóság. Ugyan nem hordok ékszereket, hisz felesleges, de a birtoklása maga… mégis csak gyűjtő vagyok, szenvedélyem pedig pótolhatatlan, s nincs is szükségem másra, se csábításra, pláne nem intrikákra. Még hogy barátság? Ne nevettess! Szerelem? Még mit nekem! Magányos sosem leszek, mert nem érzek, egyedüllét pedig elfogadható, megszokható – hisz sosem voltam társas lény.
Gyilkost teremtettek. Sorsom volt, ellenkezni pedig lehetetlen. Nem szentségteleníthettem meg népem megtagadással, inkább hozzájárultam sikereinkhez elfogadással. S így én is elfogadtam magam. Társakból pedig sok volt, erős, bár zárkózott közösségünkben valóban ott kísértett a közösségi szellem. Barátaim még sem voltak, csupán szövetségesek, egyfajta pajtosok, kik ott voltak, ha kellettek, s vészeltek át velem hosszú, néma éjszakákat.
Nővé avatásom napja 2. centenáriumomra, vagyis fogantatásom 201. esztendejére esett. Vörös ruhákba felöltözve szívünknek kedves, egyszerű, természetközeli szertartás tánccal s bájjal. Egyszerű rituálé, célja csak a tiszteletadás az életnek. Férfival mégsem háltam, hisz az, akit a Sors szánt nekem, elkerült, mintha nem is létezne. Nem hatott meg, problémám nem egyedi, s konklúzióm szerint várnom kell. Különösebben sosem érdekelt… Törvényeink s kultúránk szerint eljő még ennek az ideje is.
Elitként védtem hierarchiánk fejét, hisz erre képeztek egész életemben. Természetes adottságaimnak hála gyakran előnnyel rendelkeztem, rendelhettem útirányt eltévedést megnehezítve erődünk bázisát körülvevő erdőben. Mégis hibáztam nem is egyszer; hol figyelmetlenség, hol mohóság okozta csúfos kudarcom, félelem pedig társadalmunk összetartó, így ha szemem világát nem is, de szépségétől megfosztattak, megjegyzem, joggal. Fiatal voltam… Bohó, felelőtlen, reményektől áldott lelkületű, ki azt hitte, mindent szabad. Ám fizikai síkon más tapasztalni, mint lelkületben megpróbálni átélni. Érezni… kétes fogalom, jelen esetben mégis oly fontos. Hisz tapasztalat révén tanul a lény, az életforma, bármely aspektusa is legyen az eme Univerzumnak.
Én hittem; bíztam abban, értékes vagyok, nem csak csali, kit mint használt zsebkendő, dobnak félre, ha már nem nyújt hasznot, megunták, vagy egyszerűen bűnbak kell. Bűnbak, igen… hisz kellemetlen, de korrupció vágott járatokat köztünk, hogy féregként marhasson tovább, s elkényelmesedve élhesse világtalan életét. Ez voltam én… Egy bűnbak, kire kellett fogni egy felsőbbrendű halálát, egy gyilkosságot, pedig én megvédeni szándékoztam. Hit? Pont belém? Egy aljas kis testőrfélébe? Hisz minden bizonyíték ellenem szólt. Csak hogy voltam olyan agyafúrt, ravasz s számító, meg tudjak szökni a börtönből, ahol végítéletem, kivégzésem vártam. Még ha áldozatokkal is járt saját épségem… Hiszen senki sem hitt nekem, mégis miért bíztam volna tovább bennük? Csak mert az én kezem volt csatakos ragacsos, vörös nedvtől. Csupán mert az én arcom mázolta nemes bíborra. Mert az én szemeim mutatták a teljes apátiát, s előttem volt a fegyver, mellyel a gyilkosságot egy fivérem elkövette. Mégis minek próbáltam volna bizonyítani, miszerint a döglött megvédendő riválisa az, ki a bűnt büntetlenül megúszta? Hasztalan, csak felesleges stressz. Engem pedig egész életemben gyilkolásra neveltek. Megszökni megerősített börtönömből még fegyverek híján is gyerekjáték volt. Hisz az a bamba, megtört tekintetű őr még arra sem volt képes, megfelelően tartsa kezében a szálfegyvert, mellyel próbálkozásom esetén szíven kellett volna döfnie. Ezek neveltek… profit kreáltak belőlem, s komolyan azt hitték, csupán ennyi, s hagyom magam elfogatva tartani, majd meghalni. Nyomorékok, senkiházi idióták.
Szökésem éjjelén minimális javakkal s számomra mára semmit sem jelentő emlékekkel tűztem el. Aztán bolyonghattam évtizedekig, s szokhattam az új világot, mely más volt az általam ismertnél. Zárkózott kultúra, kereskedelmi kapcsolatokkal se szennyeztük saját honunkat. Nem csodálom, sokan ferde szemmel villantottak gyilkos pillantásokat sötét bőrömre, ám akikkel egy „csapatba” kerültem, megtanulták, inkább tartsák meg maguknak véleményük, ha nem szeretnék, kettéhasítsam nyelvük. Kígyók? Még azok sem… csak paraziták. Arra várnak, ténferegve tapossam őket. Különben is, megtisztelve kéne érezniük magukat, amiért egyáltalán rájuk nézek. Mindegy is… amíg jussom számomra odaadják, köteleznek rá, szemükben lévő szálkáikat elpusztítsam. Szálkák, mik megkeserítik életeik… szálkák, számomra értékes ambróziák.